Magyarok
Sándor Weöres
Ezer évig a Duna partjén ültem és sírtam. Ekkor egy iszapgöröngy
a talpam alatt megmozdult síkosan, varangyos sár, fölém hajolt és
szeliden köszöntött:
-Nézz rám! Megismered önmagad?
Tövises folyószegélyen az éles napsugár kegyetlen aratásában és
a vacogtató ködben, a fényességben: lábam alatt hevert susogva,
habok holt terhe, vállról levetett zsák, és meg se pillantottam;
mellettem asszonyom már szinte sátrat vont fölénk, de csak mi
láttuk, s a parti homokból langost sütött, amíg pásztorkutyám,
fekete-hímes sárga lárvában,
mint egy örök isten, a változó holdra
kiáltozott,
fölöttem Esztergom s Visegrád kõ-melle dörgött, Szentendre tarka
népe zsivajgott, s a Naphegyen áldozó kelták, római jövevények,
dobogó patkók, Vu-vang, Frauendienst, Rinascimento, a Rózsák
apjának türbéje, acélhidakból szõtt Budapest, mind álmomban
vonultak el, mert ébren se hittem a szememnek -
de akit ezer évig meg se piliantottam, most íme fölem hajolt, arca
helyén homály s a habok sarló-csapásai, semmi más,
és méginkább sírtam, mert úgy véltem eleven vérbõl fakadtam,
mint az állatok.
Kézen fogott, vezetett minket: a barnán füstölgõ revlampak partra-
bukó piros idomait csipkésre hasogatta kis csoportunk.
A lerombolt híd tövén a kompot sötétben értük el.
Hungarians
translated by Edwin Morgan
A thousand years I sat on the bank of the Danube and wept. Then
a clump of mud moved under my feet, slithering, a mud frog, leant
over me and quietly asked:
Can you recognize yourself? Look at me!
The riverbank was thorny, with its relentless harvest of spiky
sunshine and shivery fog and light; it lay whispering at my feet, a
deadweight of froth and foam, a sack shouldered off, and I even failed
to notice;
beside me, my woman had just set up a tent over us, not that
anyone else saw it, and she baked doughnuts from the sandbank,
while my collie, in a black-striped yellow grub, shouted like an
immortal god at the phases of the moon,
above me. the stony breast of Esztergom and Visegrád was roaring,
the jazzy throng, Szentendre was in full cry, and the Celts offering
sacrifices on Naphegy, invaders from Rome, horseshoes clattering,
Vu-Vang, Frauendienst, Renascence, the tombstone of the Father of
the Roses, Budapest woven of steel bridges, all passed in my dream,
since how was I to believe my waking eyes -
but what it was I missed for a thousand years now leant over me,
its face replaced by a cloud, by hammer and sickle of froth and foam,
by nothing else,
and I wept even more, since I was sure I had living blood in my
veins, like the animals.
It held my hand, led us out: our little group was clad in the red
shapes of the smoky brown harbour lamps which made a frill as they
wavered over the bank.
We reached the ferry at the end of the broken bridge in the dark.
Lovers, André Kertész © Estate of André Kertész back to top
Russell Square, Tavistock Place
Deszõ Tandori
In mem. Virginia Woolf
És társai. Nem a falka, mely csaholhat
- barátok, írótársak, kritikusok -, nem érheti
utol, írta, legálabb írta szabad vagyok. Nem.
De társai, mindazonáltal. 1986 õszen majdnem
ott laktam négy hétig a Bloomsbury-negyedben, az õ
körük holt kõ por-elevene közt. Kofferokkal, táskákkal
megrakodva, a legolcsóbb szállodák egyikében,
közel a Museumhoz és az impresszionisták
Gyûjteményehez, Az utolsó öt perc döntött, az
úgynevezett szív. A szárnyak; maradjak a földön
Fekszem
a földön, itt a szobában, köles és por és száraz
füvek és tollak közt, és ez lesz az üres öl, és
egyedül leszek, mire megjön Õ, de nem megyek elébe.
Köveket nem kabátzsebembe teszek, és nem akarok már
kiúszni a nagy Tengerbe, melynek Hullámai felett
még a világítótoronytól is tartok, az elemektõl,
a földtõl, elég, hogy oda kerülnek a társak, itt,
messze minden elutazástól.
A szoba
üres lesz, Õ pedig, aki Jön, érintés lesz, mint Szpéró
- fel nem idézheti stb., ez u. a. kb., etc. lába
a csuklómon utõerem -: nyugodj, felháborult szellem,
nyugodj, Öreg Lény, mondom neki. Aki Eljössz Értem. De
addig, hidd el, maradnom kell. Maradok. Ég veled.
Holt úszó, kavicsaim sírjaik elcsitultára hordom; szó: élek.
Russell Square, Tavistock Place
translated by Edwin Morgan
i.m. Virginia Woolf
And associates. Not the baying pack, you know,
friends, writers, critics none of them can
catch him up, you see he wrote I am free. No.
But still, his associates. Autumn 1986 found me
almost living for four weeks in Bloomsbury,
in the living dust of their dead stone Circle. Laden
with bags and cases, in one of the cheapest hotels,
next to the Museum and the Impressionists.
The last five minutes saw the cut-off point;
it is called the heart. The wings; I should stay earthbound.
I am lying
on the ground, here in the room, it is thick with dust,
millet, dry grasses, feathers, it will be the empty pen, and
I shall be alone when He cometh, but give him no greeting.
I shall not fill my pockets with stones, I reject
swimming out into the Main, I am wary
even of the lighthouse over the Waves, of the elements,
of the earth itself, well, let the associates end up there
or here, far from all farewells.
The room
will be empty, and He who cometh will be a touch, like Spero
I cannot remember, etc., this is i.e. circa, etc. his foot
on my wrist my artery calm down, unquiet spirit,
calm down, Old One, I tell him. Who Cometh for Me. But
till then, believe me, I must stay. I stay. Farewell.
Dead swimmer, I wear my stones to redeem their gravestones; word; I live.
Melancholic Tulip, André Kertész, 1939 © Estate of André Kertész back to top
Balaton
Krisztina Tóth
Nem akartam hogy õsz legyen megint itt
vagyunk a kert is rábólint tilosban
futó idõ megállt a túlba így vitt
maradni kéne még azt súgja jól van
bólint a bodza is alacsony napba
bámulsz felállsz lassan lemész a stégre
nyugágyak bent a villany is lecsapva
õsz van és délután sietni kéne
hová pedig a táskát összeraktam
valamit egyszer úgyis itt felejtünk
meleg a fal úgy ég az õszi napban
lopott napunk ahogy nemrég a testünk
Nem akartam hogy õsz legyen megint itt
egy hosszú szál inkább ki kéne húzni
harminchárom éves vagyok pedig mit
kéne tennünk mondod ki kéne húzni
de meddig még szeretsz és úgy öregszem
ahogy a kert apránként észrevétlen
csak most nem hogy a fejem az öledben
fekszik a nád ledõlt sohase értem
tetten még az idõt amikor színt vált
épp a levél a szemed is néha barna
néha meg mikor a szerelem színt vall
mélyzöld színû hullámmal dob a partra
Nem akartam hogy õsz legyen megint itt
érjen gyümölcs savanykás íz utol
fordult az út de most a fák behintik
hosszú nagyon induini ez a cél
ne érjen itt inkább vigyél magaddal
ha fordul is ha érni kell hát érjen
véget múljon mi integet marasztal
el végleg és most ne rajtunk ne tétlen
múljon levél varázslat hogy lehulljon
rólunk mi tart még vissza nem találhat
magába út hogy útrakeini tudjon
csak úgy léphet mint víz színére lábad
Balaton
translated by Christopher Whyte
I didnt want it to be autumn once
more here we are the garden too
nods in agreement time running
through forbidden territory came
to a halt conveyed us into the
beyond we should stay longer a
whisper everythings OK the elders
nodding too you stare into the low
sun slowly get up make your way
down onto the makeshift platform
the deck-chairs are inside the el-
ectricitys switched off it is
autumn afternoon we have to rush
but where to still my bag
is packed sooner or later we
are going to forget something here
the wall is warm our stolen day
burns in the autumn sun just as
our bodies did only a while ago
I didnt want it to be autumn once
more here one long hair needs to be
pulled out and I am thirty-three
what should we do you say it needs
to be pulled out but how much longer
are you going to love me Im
getting older like the garden, bit
by bit nobody notices though not
now while my heads lying in your lap
the reed is flattened I have never
caught time unawares before just when
the leaves are changing colour your
eyes too are sometimes brown sometimes
when love reveals itself and I am washed
up on the lake shore with a dark green wave
I didnt want it to be autumn once
more here let it catch up with us
the taste of overripened fruit
the road has turned the trees are shedding
endlessly departure thats
what matters but dont let it catch
hold of me here take me with you if
it turns if catching up is crucial
well let there be an end of it let what
invites to linger pass on though
not us now let the leafs passing not be
useless magic let what keeps us still
fall from us the road cannot find
the way back to itself can only step
like your foot on the surface of the water
Underwater Swimmer, André Kertész, 1917 © Estate of André Kertész In our home for blind monks and beggars Kertész is a seeing brotherPaul Dermée, 1927 back to top
With thanks to Carcanet and Robyn Marsack at the Scottish Poetry Library. At the end of the broken bridge: XXV Hungarian Poems, 1978-2002, edited by István Turczi and with an introduction by Béla Pomogáts is available to purchase here.